http://davidanaxagoras.com/2008/07/13/how-to-keep-your-day-job-from-killing-your-writing-career/

Hogyan kerüld el, hogy munkahelyed derékba törje írói pályafutásodat

A nagy áttörésre váró írókhoz hasonlóan nekem is van munkahelyem. Tulajdonképpen már nagyon régóta dolgozom ( az egyetemi továbbképzési évek kivételével -- mely fő ok volt arra, hogy jelentkeztem a továbbképzőre ).

Sok veszélynek vagyunk kitéve ebben a kettős életben. Könnyen eltéveszthetjük a célt, és az írás másodrendű szemponttá válhat. Ez azért van, mert a napi munka közvetlenebb, bár nem feltétlenül fontosabb. Ugyanakkor a munkahelyen előfordul, hogy emberek függnek tőled, miközben az írói karriered kezdeti szakaszában egyedül vagy és csak önmagadnak okozhatsz csalódást. És a végeláthatatlannak tűnő írással és újraírással ellentétben a munkahely azonnali jutalomban részesít készpénz és sikerélmény-szerű valamit csinálásban.

Persze nem mindegyik munkahely kielégítő önmagában. De még a rossz munkahelyek is mentségül szolgálnak egy idő után arra, hogy ne írjunk. Mert fáradtak vagyunk, kimerültek, vagy mert nem jut már idő saját magunkra.

Ezért arra kell összpontosítsuk erőfeszítéseinket, hogy az írás elsőbbséget élvezzen az életünkben. Az írás nem alapvető tevékenysége az emberi állatnak. A szükségletek hierarchiájában nagyon későn jelentkezik. Ha azt szeretnénk, hogy megtörténjen, akkor tennünk is kell érte. Szándékosan.

És itt jövök én, néhány szerény javaslattal, hogyan tegyük az írást életünk központi részévé.

Tudd, hogy mit akarsz, és hogyan érheted el

Ha sikerül összekaparnod néhány írásnak szánt percet, akkor nem engedheted meg magadnak, hogy kóvályogj mint szamár a ködben. Tudnod kell, hogy mit akarsz elérni, és milyen lépéseket kell megtenned annak érdekében. Szentelj időt pályafutásod megtervezésére mielőtt nekilátnál a tulajdonképpeni írásnak. Ennek így kell lennie. Ha ezt nem teszed meg, akkor az írásra fordított törekvéseid kárba vesznek.

Tehát mi legyen? Mozifilmet akarsz írni? Alacsony költségvetésű független filmeket akarsz rendezni saját forgatókönyvedből, vagy pedig spec scripteket akarsz írni, melyeket feltehetőleg sosem filmesítenek meg, de írói megbízást szerezhetnek? Vagy inkább a Tv-ben gondolkozol? Hogyan hasznosítod a forgatókönyvedet az írói karrieredben? Vannak kapcsolataid? Versenyek? Hova viszed a könyvedet?

Bármit is választasz, tudd, hogy milyen eredményt vársz, és ezt pontosítsd annyira, amennyire lehetséges. Minél konkrétabb a cél, annál vonzóbb az a mágikus pillanat, amikor végre nekiláthatsz írni. Ha az összes célod egy homályos "valamikor" írni egy forgatókönyvet, akkor legfeljebb annyit kaphatsz -- valamikor.

Naponta tégy lépéseket célod eléréséért

Ki kell alakítanod és be kell tartanod egy napi szokást az írás érdekében, megakadályozandó, hogy a munkahelyed megfosszon az írói pálya lehetőségétől. Nagyon könnyű csúszni egy napot, majd még egyet, és rövidesen eltelik az év, és semmit sem haladtál a forgatókönyveddel. Sok ilyet láttam már kedves barátaim. Ne csak üresben pörgesd a kerekeidet, naponta tégy a cél elérése érdekében.

És ez azt jelenti, hogy lépj előre, ne mindig ugyanazt az oldalt írd újra és újra.

Írással kelj és írással feküdj

Az írás fontosabbnak tűnik, ha bagatellizálod a munkahelyi tevékenységed. Ezt úgy teheted meg, ha írásba "keretezed" a napod. Ezáltal az életed valóban az írásról szól, amelyet megszakít majd a munkaadód -- ami sokkal jobb mint fordítva.

Én sem vagyok az a korán kelő típus. Szinte minden reggeli dolgot utálok. De hajnalban felkelni és írni -- egy reveláció volt számomra. Tudatosult bennem, hogy a reggelekben az volt a legutálatosabb, hogy már megint munkába kell mennem. Írásért felkelni azonban teljesen más érzés volt -- jólesett. Ez csak az én időm volt, senki másé, legkevésbé pedig a munkáltatóé. Ugyanakkor sokkal könnyebben rátaláltam a szavakra ebben a félig alvó állapotomban. A napközbeni frusztrációk még előttem voltak, így hát tiszta volt a lelkiismeretem, nem voltak figyelemelterelések és nem zavartak kicsinyes felindulások.

Emlékezz, hogy ki vagy, és mit akarsz

Maradj ki a mindennapi csetepatékból, végezd el a munkádat, de kerüld a drámát.

Én óvóbácsi vagyok, és ez egy olyan szakma, amelyet hagyományosan főleg nők töltenek be. Tucatnyi alkalmazott között én vagyok az egyedüli férfi. Lehet, hogy férfiakkal sem lenne jobb, azt nem tudhatom, de ezt mondhatom -- drámákkal és kicsinyes civódásokkal vagyok körülvéve, és területi harcokkal, és ostorcsapásként ható hangulatváltozásokkal. Nagyon, de nagyon könnyű volna nekem is beállni a sárgödörbe és megkezdeni az iszapbirkózást -- de van egy mantrám.

Én nem óvóbácsi vagyok, hanem egy munkanélküli forgatókönyvíró.

Napközben ott vagyok, hogy elvégezzem a munkámat, és azt jól csinálom. A gyerekek örömmel vesznek részt a foglalkozásokon. Csoport foglalkozásokat vezetek. Hangosan olvasok fel könyveket. Énekelek. Elkészítem a tantervet. Figyelemmel követem a gyerekek fejlődését, és kimutatásokat írok. Gondozom a tanterem díszállatait. De nem hagyom, hogy beszippantson az örvény. Nem dramatizálok. Nem foglalok állást, és nem pletykálok. Nincs nekem erre sem időm, sem energiám, mert én egy forgatókönyvíró vagyok. Csak a következő írói megbízásomig vagyok ezen a munkahelyen. Önök hölgyeim harcoljanak csak egymás között, én tartalékolom az energiáimat a papírosnak.

Tűzzél ki magad elé írói célokat a hazaérkezésedre

Ismét, ez egy olyan kötelék, amit magad után húzol napközben. Szükséged van egy célkitűzésre, amit megcélzol a nyiladdal -- azzal a nyíllal, ami egy elszakíthatatlan arany zsineggel a csuklódra van kötve.

Ha reggelente úgy írsz, ahogy írnod kell, akkor megfogalmazódik benned, hogy mit kell tenned a következőkben. Tartsd ezt észben napközben, és azzal a szándékkal érj haza, hogy dolgozol a feladaton. Ez lehet egy sztori probléma (hogyan rakják ki a fiúk Zekét a menedékből?) lehet írói előmenetelt elősegítő teendő (írnod kell egy megkereső levelet). Bármi is legyen az, egész nap azon kell járjon az eszed, hogy hazaérkezésedkor repülő rajttal rávethesd magad a feladat megoldására.

Űzd el a napi gondokat

Az előttem álló akadályok legnagyobbika volt átmenni alkalmazotti státusból önfoglalkoztató íróvá a munkanap végén.

Legtöbbször teljesen kimerülten érkeztem haza, belapátoltam a vacsorát, majd belesüppedtem a fotelbe, és addig néztem a tévét, amíg már nem bírtam nyitva tartani a szememet, miközben ünnepélyesen megígértem magamnak, hogy majd írok holnap... vagy a hétvégén... vagy a szabadság alatt... vagy valamikor.

Egy világos átmenetre volt szükségem a munkaidő és az írásra szánt idő közé. Otthonülő típus lévén sosem jutott eszembe az edzés, sőt logikátlannak tűnt, hogy a fizikai gyakorlat energiaforrás lehetne. Gondoljunk csak bele. Hogyan lehetne több energiánk miután energiát fogyasztottunk? Ez ellentmond a termodinamika alaptörvényeinek.

De egy gyors edzés a munkanap végén -- és egy élénkítő zuhany! -- új energiákat szabadít fel, és megtisztítja agyonkínzott elmédet. Javítja a közérzeted, és eltávolítja gondolataidból a felgyülemlett szarságokat, amelyekkel amúgy sem tudsz mit kezdeni. Hirtelen felszabadulsz a stressz alól és készen állsz valami másra... mint például írásra.

És ha nem tudsz, vagy nem akarsz edzeni, egy kis fizikai mozgás -- egy séta a sarki üzletig, egy kis kertészkedés vagy egy ínyenc étel elkészítése -- segít létrehozni az átmenetet, segít elválasztani a munkát és az otthont. És ha még ez is sok, akkor legalább zuhanyozz le, öltözz át, és úgy fogod érezni magad, mintha kicseréltek volna.

Készülj az időszakos csoportos összejövetelekre

A filmes sulin kívül semmi sem dobott fel annyira mint a rendszeres írói találkozások. Erre vártam minden második pénteken. Ez esély volt arra, hogy kilépjek a munkahelyi sémákból, és olyan sorstársakkal találkozzak, akik hasonló a célokért küzdöttek. Nagyon, de nagyon jó érzés kilépni a zárkózottságból és megtalálni önmagad a barátok között.

Ugyanakkor -- és ez fontos -- a csoportos találkozó szilárdabb támpontot jelentett számomra mint az önmotiváció. Az önfegyelmezés kétségtelenül fontos, de jobb bebiztosítanod magad minden irányból. Ha van egy szabad heted, akkor nem olyan könnyű elhanyagolni az írást, tudván, hogy a csoportod arra vár.

Így hát tégy meg mindent, hogy megtaláld ezt -- légy egy rendszeresen találkozó csoport tagja. Ha kell, akkor alapíts te egy csoportot. Nincs elég filmírással foglalkozó ember körülötted? -- a fenét, egy rendszeres filmértékelési estét bármikor összehozhatsz. És micsoda szerencséd van, hogy információs társadalomban élsz! Az internet alaposan összezsugorította a világot. Rengeteg forgatókönyvírással foglalkozó közösség tagja lehetsz a kibertérben. Sőt mi több, még blogot is indíthatsz.

Ha annyira szerencsés vagy, hogy Dél-Kaliforniában élsz, bármikor jelentkezhetsz egy forgatókönyvírói továbbképző kurzusra a sok egyetem egyikén, vagy csatlakozhatsz a rengeteg amatőr forgatókönyvírói társulások egyikéhez. Beiratkozhatsz magán filmiskolákba, vagy jelentkezhetsz a UCLA egy éves Professzionális Programjára, amelyik a nevezetes MFA (Master of Fine Arts) egyetemi képzésen alapul.

A napokat, heteket, hónapokat és éveket szervezd az írás köré

Életed ritmusát vagy az írói világ évszakai vagy pedig az ügyfelek rigolyái és a főnököd előjegyzései vezérlik. Melyik hangzik jobban?

Szerezd vissza az életed! Láttuk már, hogyan lehet csökkenteni az állásod lábnyomát a napi programodban -- írással kezdve és írással végezve a napot. Heti vagy kétheti találkozókat szerveztünk, hogy behozzunk némi külső motivációt, és legyen mire várakozni. Hasonló módszert alkalmazhatunk a hónapokra és az egész évre.

Készíts magadnak írói kalendáriumot. Lehet az papíron, az Outlook-ban, vagy akár az interneten. Tulajdonképpen nekem két írói naptáram van. A projekt naptáram mintegy 6 hét hosszú -- itt rögzítem a projektre vonatkozó határidőket és a napi haladást az írással. Ez sínen tart engem, és láthatóak a kisiklás következményei. Ha kimarad az írás pár napig, akkor az nem tűnik soknak, de a naptárat leellenőrizve azonnal látszik, hogy már 12 oldallal adós vagyok. Francba! Sok kicsi sokra megy. Persze a naptári feljegyzéseket folyamatosan javítom, de pusztán ez a kölcsönhatás életben tartja az írói céljaimat. Ez fél nyereség.

A másik naptáramban "írói elvonulások", forgatókönyvírói pályázatok határidejei, és egyéb forgatókönyvírással kapcsolatos események vannak -- mint például az Austin Film Fesztivál. Szerencsére olyan állásom van, ami sok juttatással jár. Rengeteg szabadságom van, így hát havonta beszervezek legalább egy háromnapos hétvégét, és évente kiveszek egy kéthetes szabadságot. Nincs mindenki ilyen szerencsés helyzetben, és nekem sem volt ez mindig így. Most azonban, hogy ez megadatott, a szabadságommal támogatom az írói karrieremet.

A havonta ismétlődő háromnapos hétvégéimet "írói elvonulásoknak" hívom -- hosszútávon ezek segítségével korrigálom írói pályámat, esélyt adok az ihletnek vagy egyszerűen csak bepótolom az elhalasztott írásokat.

Az első elvonulásom egy meghitt tengerparti villában volt Crystal Cove-ban. Az írói elvonulásokon nem a luxus a lényeg (jó is lenne, ha meg tudnám engedni magamnak a tengerparti nyaralót minden hónapban). Az a fontos, hogy rendszeres időközönként biztosíts magadnak hosszabb időt, amikor valóban bele tudsz feledkezni az írásba. Ha el tudsz utazni, az nagyszerű. De az is megteszi, ha csak a sarki kávézóba vagy könyvtárba ülsz be. Légy kreatív, és tedd azt, ami megihlet. Próbáld meg elképzelni, hogy éreznéd magad egy év múlva a rendszeres írói hétvégék után, megújítván elkötelezettségedet az írói karriered iránt oly módon, hogy az megihlessen és megerősítsen.

Végül pedig gondolkozz nagyban, és szervezd meg az évedet az írói kalendáriummal. Csináld úgy, hogy legyen egy kész forgatókönyved a pályázat beküldésének határidejére. Látogass el nagyobb konferenciákra vagy filmfesztiválokra, és gyakorold az ismerkedést. Jelentkezz egy pitch versenyre, hogy legyen még egy okod befejezni a könyvedet, és fejleszd pitchelő készségedet. Az események és a határidők motiváljanak, és tartsd be elhatározásaidat.

Ez egy csodálatos írói élet

Így hát ezek az én tanácsaim, melyekkel elkerülheted, hogy munkahelyed derékba törje írói pályafutásodat, még mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna. Legyen egy határozott végjáték a fejedben, és tudd, hogy mit kell érte tenned. Tartsd a lendületet naponta tevékenykedve a cél megközelítésén. Használj mantrát vagy bármilyen más eszközt, hogy a legnagyobb munkahelyi felfordulás közepette is emlékezz arra, hogy ki vagy és mit akarsz. Élesen határold be a munkaidődet a nap végén, és élénkítsd magad edzéssel, zuhanyozással, átöltözéssel. Legyen valami, aminek előre örülsz, mint például a rendszeres írói csoporttalálkozások. Végül pedig szervezd életed napjait, heteit, hónapjait és éveit az írás köré. Ezeket mind betartva szárba szökken írói karriered, az állásod megmarad az őt illető helyén, és az írás fogja betölteni az életedet.

A láthatatlan film

Az első forgatókönyvíró órán azt mondták, hogy nem fognak megtanítani párbeszédet írni. Én ezt nem is vártam el, hiszen párbeszéd-írást tanítani legalább annyira kockázatos, mint versírást vagy zeneszerzést tanítani – gondoltam én. De az ott hallott magyarázat őszintén megdöbbentett.

Azt mondták, hogy azért nem tanítanak párbeszéd-írást, mert az a filmnek egy lényegtelen eleme. Egy úri huncutság.
Járulékos teher.
Így tudtam meg, hogy a magyarok nagyon utálják a párbeszédet – és ez nem csak a politikusokra igaz. Kíváncsi lettem, hogy honnan jött ez


a hallgatag hullám

A forgatókönyvben a párbeszédet cselekmény és leírás köti össze. A cselekményt és a leírást a rendező, az operatőr, a színészek – azaz a stáb értelmezi és ennek alapján létrehozza a kép- és hangvilágot, de a párbeszéd szövegét a nézőnek kell értelmeznie. Valahogy így:

Az első filmekben nem volt fontos a párbeszéd. Pontosabban nem is volt párbeszéd. Ezek pár perces némafilmek voltak.
Később kitalálták, hogy megszakítják a filmet percenként egy-két nagy fekete képpel, amire felírják a párbeszéd lényegét. Ezek a némafilmek egyszerű, lineáris történeteket meséltek el, és ezzel a módszerrel már egy órás filmeket is készíthettek – úgy, hogy a néző hajlandó volt ezt végigülni.

Pár évtizeddel később megjön a hangosfilm. A hangosfilmek hossza elérheti illetve meg is haladhatja a két órát és a párbeszéd mellett hangok, zajok, zörejek és zene is hallható. A történetek bonyolódnak, több szálon futnak, illetve a történet több szereplő nézőpontján keresztül jut el a nézőhöz.

A második világháború utáni évtizedekben a franciák kitalálják a szerzői filmet. Szerintük a sok pénz eltorzítja a filmművészetet, ezért az igazi filmben a rendező úgy használja a kameráját mint az író a töltőtollát és kialakítja egyéni stílusát. A rendező írja a forgatókönyvet és a művészi szabadságot nem korlátozza a pénz – mivel olcsó, természetes környezetben forgatják a filmeket.

Újabb pár évtized múltán a francia új hullám alapjain megszületik a magyar hallgatag hullám. A magyarok az átkosban megtanulták, hogy ”ne szólj szám, nem fáj fejem”. A demokrácia és a szólásszabadság eljövetele után tovább fokozódik a nemzeti helyzet. A magyar filmesek megtapasztalják, hogy ”ha hallgatsz, bölcs maradsz” és ”hallgatni arany” – de a pénzhiány még így is beárnyékolja a művészi szabadságot.

Magyar értelmezésben a rendező írja a forgatókönyvet azt jelenti, hogy a forgatókönyv egyáltalán nem fontos (a 2008-as filmszemle letölthető forgatókönyveinek 80%-a nem felel meg az alapvető formai követelményeknek). Kevés a párbeszéd és a film nem történetet mesél, hanem érzésvilágot közvetít. A történet hiánya miatt a filmet az átlagnéző örökkévalóságként éli meg – ami megegyezik az alkotók szándékaival – hiszen ők nem a nézőknek, hanem az örökkévalóságnak alkotnak – valahogy így:

Ezért fordulhatott elő, hogy a 21. században Magyarországon egy forgatókönyvíró kurzuson azt mondták nekem, hogy a párbeszéd hanyagolható.
Az volt a vicces az egészben, hogy én egy olyan tanfolyamra jelentkeztem, ahol amerikai típusú, történetmesélős forgatókönyvírást tanítottak.
Párbeszéd nélkül viszont csak elemi, némafilmszerű történeteket lehet mesélni. Megpróbáltam felhívni a tanáraim figyelmét eme tudathasadásos állapotra, és ezzel kezdetét vette


a Szélmalomharc hadművelet

Bátorkodtam jelezni, hogy egy amerikai forgatókönyv mintegy fele párbeszédből áll. A filmidő jelentős részében ”beszélő fejek” láthatóak. Ezeket nem lehet mind elhanyagolni.
– Ezeknek a dolgoknak nincs jelentősége – válaszolta a Tanár – a struktúra a lényeg. Ha megvan a filmvázlat, akkor arra akárki tud dialógust írni.
A tanárok jöttek, tanárok mentek, de a nézet mindig ugyanaz maradt. Mintha mindenki összeesküdött volna ellenem.

– De a párbeszéd hordozhat mélyebb filozófiai üzenetet is – próbálkoztam egy másik alkalommal – Például a Mátrixban az Ügynök mondhatná Morpheus-nak, hogy „Rühellem az embereket”, de ehelyett ezt mondja:

„Rájöttem, hogy ti nem is vagytok emlősök... Ezen a bolygón minden emlős ösztönösen egyensúlyra törekszik a környezetével. De ti emberek nem. Ti eljuttok egy területre, és elszaporodtok, egészen addig, amíg fel nem emésztitek az erőforrásokat. Csak úgy tudtok fennmaradni, ha új körzetben terjeszkedtek.
Van a Földön egy másik organizmus is amelyik ugyanezt a sémát követi. Tudod melyik az? A vírus.
Az ember ragályos kór. A bolygó rákfenéje. Betegség. És mi vagyunk az orvosság.”

Ez hatott. A Tanár másodpercekig nem tudott megszólalni.
„Ez az” – gondoltam – „nem volt hiábavaló a harcom. Most már ő is belátja...” ...aztán hirtelen megtört a csend.
– Tudjátok – mondta lassan megfontoltan a Tanár – azt nem lehet tudni, hogy miből lesz a kultfilm. Arra sajnos nincs recept. Azok valamiért felkapottak lesznek, és mindenki róluk beszél. De nem lehet kultfilmet írni.
A diáktársaim kórusban bólogattak: „Nem lehet kultfilmet írni” – gondolták engedelmesen, és többen is fellélegeztek, hiszen ez a megállapítás levette a felelősséget a vállukról. Egy jó forgatókönyv megírásának nehézsége immáron a lottószelvény kitöltésének könnyedségével vetekedett, és a vakszerencse volt hivatott eldönteni, hogy ki az aki jól x-elt.

– A dialógus szövege csupán 7%-os jelentőséggel bír – mondta egy másik alkalommal a Tanár – ellenben a testbeszéd 50%-ot, a hangsúly pedig 43%-ot tesz ki.
Ezt hallván, néztem a tanár testtartását, és hozzáadtam a hangsúlyát – de sehogyan sem jött ki a 93%. Ellenben a 7% szöget ütött a fejembe. Ilyet az ember nem talál ki magától. Biztosan hallotta vagy olvasta valahol. Na de hol mondanak ilyeneket?
Aztán beugrott.
A mosópor-ügynököket etetik ezzel a szöveggel. Az ő esetükben jogos a pont. Amikor azt mondják, hogy "ez a legjobb mosópor, minden foltot kivisz, takarékos, környezetbarát... stb." – akkor ebben a szövegben valóban nincs sok információ – mivel minden mosópor ügynök ezt a szöveget ismétli. Az ő esetükben valóban a testbeszéden és a hangsúlyon múlik minden.
Na de mi nem a mosópor reklámok miatt nézünk filmeket, ugye?
Mi okosabbak vagyunk mint egy ötödikes, és

okosabbak vagyunk mint egy 7 éves majom...

...vajon?

Egy a Kyoto-i egyetemen tanuló majomnak jobb a memóriája mint az ottani egyetemistáknak?
Ha nem hiszed, te is kipróbálhatod – emberi mivoltodra tekintettel csak 5 számot kell sorba rendezned :))
Na de


hogy kerül a csimpánz az asztalra?

Mintegy 100..200 ezer évet kell visszamennünk az afrikai őserdőkbe.
A nagyfejű homo sapiens nézte a fán ugráló majmokat, és úgy érezte, hogy valamit sürgősen ki kell találnia, különben lemarad az evolúciós versenyben. Isten meghallotta a ki nem mondott kérést és a létező világ képére egy új világot teremtett emberünknek – a gondolatvilágot.

Emberünk nevet adott az állatoknak, a növényeknek, az égnek és a földnek, a napnak és a csillagoknak, végül pedig saját magát Ádámnak és párját Évának nevezte el. Tulajdonképpen bekódolta a környező világot egy gondolatvilágba. Az új világ felfedezésével kialakult az "én"-je és az is tudatosult benne, hogy az ő gondolatvilága mulandó. Megtanult aggódni és félni és néha irigykedve nézte a paradicsomi boldogságban ugráló majmokat.

Az ember kódoló egysége úgy működött, hogy a körülötte levő világból kiragadott valamilyen hasonló tulajdonságokkal rendelkező részletet és azoknak nevet adott.

Így például a fenti állatokat hasonlóaknak találta, és oroszlánnak nevezte őket. Ez fantasztikus újítás volt. Képzeljük csak el, egy olyan bonyolult állatot, mint egy hús-vér oroszlán – bekódolt egy olyan egyszerű szóba, hogy "oroszlán". Ez a nagy tömörítésű kódolás sajnos veszteséges – azaz amikor a bekódolt "oroszlán" szót megpróbáljuk dekódolni (elképzelni) nem sikerül mindig reprodukálni az eredeti állatot. Mindenki a képzeletének megfelelően állítja elő az oroszlánt, de szükség esetén pontosítható a leírás – pl. sovány oroszlán, vagy büszke oroszlán, esetleg oroszlán kölyök – mivel emberünk a tulajdonságoknak is adott nevet.

A nagy tömörítésnek köszönhetően az ember rendkívül sok gondolatot el tudott raktározni a fejében, levonta a tanulságokat a múltból és elképzelései voltak a jövőre nézve. Szintén a nagy tömörítésnek köszönhető, hogy kis sávszélességű kommunikációs csatornára volt szüksége – azaz ki tudta mondani a gondolatait szavakban – és meg tudta osztani azokat az embertársaival ( kódolás hiányában a Mátrixból megismert agy-implantátum segítségével tudtak volna kommunikálni egymással az emberek – igaz akkor viszont széles sávon :))

A Kyoto-i egyetemen tanuló Ayumu majom ”csodálatos” képességeire egyszerű a magyarázat: az ő agyából hiányzik a kodek (kóder/dekóder). Az ember ha lát egy képet, akkor azt automatikusan felbontja elemeire, analizálja, összehasonlítja a meglévő mintákkal és a bekódolt elemeket raktározza. Ez időbe telik, és a pár tized-másodpercig felvillantott kép jobban megmarad a majom emlékezetében, mert a majom nem kódol, hanem nyers formában memorizál. A kodek hiánya miatt a majom munka-memóriája gyorsabb, de a hosszú távú memorizálásban és komplex feladatok megoldásában már nem ellenfél az ember számára.

A gondolkozás és a beszéd hatalmas evolúciós előnyt jelentett az embernek a többi állathoz képest, mivel ennek segítségével ismereteket szerezhetett a környező világról – anélkül, hogy mindent saját maga kellett volna megtapasztaljon – miközben a saját tapasztalatait tovább adhatta társainak és utódainak. Később az ember megpróbálta lerajzolni a szavakat – ebből kifejlődött az írás, és ez lehetővé tette, hogy egyidejű jelenlét nélkül is tudjon kommunikálni embertársaival. A sok kommunikáció következtében olyan okosak lettek az emberek, hogy feltaláltak egy olyan szerkezetet, amelyik képes volt elraktározni a világ egy szeletét – azaz megszületett a hangosfilm.

Amikor ébren van az ember, akkor folyamatosan gondolkozik. Ez annyira fárasztó az ember számára, hogy időnként megpróbálja kikapcsolni agyának ezt a funkcióját. Ezt legegyszerűbben tudatmódosító szerek szedésével lehet elérni, de ezek általában károsak az egészségre. A tudatállapot megváltozását azonban a hallgatag filmmel is elérhetjük – anélkül, hogy egészségünk károsodna. A hallgatag filmekben ritka a párbeszéd, ezért agyunk dekódolási funkciója kikapcsolható;a cselekmény pedig annyira lassú, hogy a gyors pörgéshez szokott kódoló egységünket is alacsonyabb fokozatra lehet kapcsolni. Akinek sikerül elsajátítani ezt a meditatív filmnézési technikát, az egy alvás és ébrenlét közötti állapotba kerül. Ebben az állapotban azonban meglehetősen kényelmetlenek a mozi székei, sokkal célszerűbb az ilyen filmeket kellemesen ellazulva, meleg vizes fürdőben megtekinteni – valahogy így:

Az emberek többsége azonban nem relaxációs célokból jár moziba – épp ellenkezőleg – azt szeretnék, ha az alkotók elröpítenék őket pár órára egy érdekes, izgalmas, soha nem látott világba. Ezen új világ bemutatásához szükség lesz a szavakra. Az

egy kép többet mond ezer szónál

azt jelenti, hogy vannak olyan képek amelyeket ezer szóval sem lehet pontosan leírni. Ennek azonban a fordítottja is igaz lehet – vannak olyan szavak és vannak olyan fogalmak melyek jelentését éveken át tanuljuk, és ezek érzékeltetésére ezer kép is kevés lehet. A képek és a szavak nem ellenségei egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Hasonlít ez a dolog az Activity-re, amikor egy fogalmat rajzzal, mutogatással vagy körülírással próbálunk megmagyarázni a csapattársainknak – azzal a különbséggel, hogy a filmben történetet és érzelmeket mutatunk be a nézőknek. A filmben nincsenek rögzített szabályok, itt egyszerre használhatjuk a képet, a hangot, a szavakat – de a fontos dolgokat itt sem célszerű kimondani – sokkal jobb, ha a néző magától jön rá a dolgok lényegére.

A nézőben a filmélmény a látható film és a képzelt film kombinációjaként alakul ki – valahogy így:

A képzelt film (avagy: láthatatlan film, off-screen movie) a néző fejében jön létre, úgy, hogy kiegészíti a vetített film hiányzó részeit. A történet láthatatlan részeinek elképzelésében fontos szerep jut a párbeszédnek, a narrációnak és a feliratoknak. Ezekbe az elemekbe van bekódolva a karakterek előélete, valamint a karakterek gondolatai és érzései. A párbeszéden keresztül értesülhetünk térben és időben távoli eseményekről.
A képzelt film nem áll mindig össze elsőre. Lyukak vannak a történetben, meglepő cselekményeknek és fordulatoknak lehetünk részesei mielőtt sikerül összeraknunk a hiányzó részeket.

– Lárifári – mondta a Tanár – párbeszéd nélkül is össze lehet rakni a történetet. Én például a Mátrixot hang nélkül néztem meg, és elsőre megértettem mindent és összeállt a történet. Például teljesen világos volt számomra, hogy amikor Morpheus felajánl Neonak egy piros és egy kék tablettát, akkor Neonak választania kell.

Amennyiben Tanárunk hallotta volna a filmhez tartozó párbeszédet is, akkor rájött volna, hogy ez a film több mint a megfelelő tabletta kiválasztása. Nagyon sok választás van ebben a filmben. Az elején Neo nem tudja eldönteni, hogy ébren van-e vagy sem. Aztán nem tudja eldönteni, hogy menjen-e bulizni vagy sem, de megpillantja a fehér nyulat és elmegy. Megismerkedik Trinity-vel, és megtudjuk, hogy veszélyben van mert keresi a választ arra a kérdésre, hogy mi a Mátrix. Másnap reggel a főnöke választás elé állítja: vagy bejár időben dolgozni, vagy ki lesz rúgva. Pár perc múlva kap egy mobiltelefont, és ott újabb választást ajánl fel neki Morpheus: vagy lemászik az állványon, vagy elkapják az ügynökök. Az ügynökök elkapják, és tudják, hogy hősünk két identitás között vergődik: megbecsült programozó Thomas A. Anderson néven, és számítógépes bűnöző Neo néven. Az ügynök újabb választást ajánl: ha segít elkapni Morpheust, és akkor a Neo bűnei meg lesznek bocsájtva, vagy pedig nem segít, de akkor neki annyi. És akkor Neo beint és szeretne telefonálni, de nem tud beszélni és a köldökébe bemászik egy furcsa szerkezet és... felébred. És ekkor Neoval együtt már a nézőnek is el kell döntenie, hogy amit látott az valóság vagy álom? Este, az esőben Neo beül a limuzinba Trinity mellé, de az első ülésen ülő csaj pisztolyt fog rá és azt mondja vetkőzzön. A csajok nem erőszakoskodnak és Neo ismét választhat: vagy velük marad és vetkőzik, vagy kiszáll az autóból, de akkor nem tudja meg, hogy mi az a Mátrix. Neo marad, vetkőzik, a köldökéből kiszedik a furcsa szerkezetet, és akkor Neoval együtt úgy gondoljuk, hogy talán mégsem volt álom az ügynökös jelenet. Neo megismeri Morpheust, a piros kapszulát választja, aminek következtében olyan dolgok történnek, hogy már megint összezavarodik az álom és a valóság. Később Neonak el kell döntenie, hogy létezik-e a sors, vagy sem, és választania kell saját élete és Morpheus élete között.

A párbeszéd nélkül igencsak nehéz lehetett megérteni azt, hogy nem 1999-ben vagyunk, hanem 2199-ben, hogy mi történt a Földdel, hogy mi az a Zion, hogy kinek mit jósolt az Orákulum, hogy az ügynökök csupán szoftverek, hogy miért látjuk kétszer a fekete macskát a lépcsőfeljáróban és kár volt lemaradni arról a részről, amikor az ügynök elmeséli Morpheusnak a Mátrix első változatát:

”Tudtad, hogy az első Mátrix hibátlan emberi világnak indult, amelyben senki sem szenved és mindenki boldog?
Katasztrofális volt. Senki sem fogadta el a programot. Sok embert veszítettünk. Sokan gondolták azt, hogy nincs olyan programozói nyelvünk, amellyel leírhatnánk a tökéletes világot. De szerintem az emberek a valóságot a nyomorral és szenvedéssel azonosítják. A tökéletes világ egy álom volt számotokra, amelyből primitív agyatok folyton fel akart ébredni. Ezért tervezték át a Mátrixot a mai formájára. Ez a csúcsa a ti civilizációtoknak.”

Alaposan megkavarták a világokat a Wachowski testvérek. A filmvilágot a létező világból és a fejünkben levő gondolatvilágból építjük fel. A filmvilág hasonlíthat a létező világra, vagy attól kissebb-nagyobb mértékben eltérhet. A Wachowskiék által teremtett filmvilág – azaz a Mátrix – az csupán egy álomvilág, és a túlvilág a fizikai valóság. A Mátrixban érvényesek a fizika törvényei, de a tudat felülírhatja azokat. Hőseink kezdetben csak nagyokat ütnek és nagyokat ugornak, de később Neo megtanulja kicselezni a pisztolygolyókat és magát a halált is. A világok bemutatása annyira jó, hogy amikor kijövök a moziból még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik világban vagyok. A piros bogyót és a kék bogyót elfelejtem, inkább az foglalkoztat, hogy akkor most tényleg a jó világba kerültem? Vajon sikerült Neonak felszabadítani minket a gépek uralma alól? Valószínűleg nem, mert amikor Cypher elárulja a társait, akkor az ügynök őt Mr. Reagan néven szólítja, és megígéri neki, hogy híres ember lesz, például filmszínész. Biztosan Ronald Reagan lesz az, és az ügynökök intézték el, hogy később az USA elnöke lett belőle. A déjá vu érzéseimmel pedig Dunát lehetne rekeszteni...

Természetesen a Tanárnak mindig igaza van. Az egész csupán egy választás.

Ha paradicsomi létbe akarod ringatni nézőidet és azt akarod, hogy az általad teremtett filmvilág csupán egy álom legyen, akkor válaszd a kék bogyót és hanyagold a párbeszédet.

De ha azt akarod, hogy a nézőket mélyen megérintsék a látottak, ha a nézőnek egy másik, érdekes világot akarsz bemutatni, ha azt akarod, hogy a nézők a főhőssel együtt érezzenek, együtt reménykedjenek és közösen keressék a megoldást akkor válaszd a piros bogyót és figyelj oda arra, hogy mit mondanak a filmed szereplői. Ezek a párbeszédek építik fel a te láthatatlan filmedet, és ne feledd, hogy szűkös anyagi körülmények között nem versenyezhetsz a száz millió dolláros produkciók látványvilágával, viszont a jól megírt láthatatlan filmhez semmi más nem kell csak fantázia, papír és ceruza.

Fehér elefánt

Antoine de Saint-Exupéry még kicsi volt, amikor először rajzolt elefántot. Így nézett ki:

Megmutatta a rajzát a fölnőtteknek, de azok azt hitték, hogy egy kalapot rajzolt. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy kígyóbőrbe bújt elefánt, de a fölnőttek soha semmit sem értenek, nekik mindig mindent el kell magyarázni. Így született a második rajz, amiben világosan látszik, hogy egy óriáskígyó egy elefántot emészt:

A fölnőttek azt tanácsolták a kis Antoine-nak, hogy ne rajzoljon többé elefántokat, inkább foglalkozzon komoly tudományokkal - így hát ez volt az utolsó elefántos rajza.


A fölnőttek néha furcsán viselkednek. Nekik szabad olyan dolgokat csinálni, amelyeket megtiltanak a gyerekeknek. Így történt, hogy a fölnőttek is elkezdtek elefántokat rajzolni.

Elsőként Masters és Johnson jelentkezett egy elefánttal:

Azt mondták, hogy ez az elefánt az izgalmat ábrázolja a szexuális együttlét során.

Később egy Syd Field nevű bácsi is jelentkezett egy másik elefánttal:

Ő azt mondta, hogy ez a rajz az izgalmakat ábrázolja egy film forgatókönyvében.



Bizonyára vannak olyanok, akik a Masters és Johnson rajzát nyuszinak, Field bácsi rajzát pedig denevérnek nézik. Pedig mindkettő elefánt. Fehér elefánt.
A fölnőtteknek persze ezt is el kell magyarázni.

A sötét középkorban történt, annak is egy eldugott sötét pincéjében, ahol az alkimisták aranyat próbáltak kotyvasztani.

Holdtölte volt. A professzor összegyűjtötte a legkiválóbb tanítványait és megígérte nekik, hogy még az éjszaka folyamán elárulja az aranycsinálás végső titkát. A professzor beledobott egy döglött fekete macskát az üstben fortyogó zöldesen foszforeszkáló katyvaszba, és imigyen szólt:
- Aranyat csakis úgy lehet csinálni, ha közben nem gondolunk a fehér elefántra.
És a legkiválóbb diákok, akik eddig legföljebb a fekete macskára gondoltak, sohasem tanultak meg aranyat csinálni, mert minduntalan beugrott nekik a fehér elefánt.


És így van ez a Masters és Johnson elefántjával is. Ha egy pár kellemes órát eltöltünk a kedvesünkkel és valóban nagyon szeretjük egymást, akkor eszünkbe sem jut a fehér elefánt. Az izgalmi görbe lehet, hogy hasonlítani fog ahhoz, amit Masters bácsi és Johnson néni felrajzolt, de ha mégsem, akkor sem történt semmi baj, hiszen görbe ide, vagy oda, de azért mégiscsak kellemesen töltöttük az időt és maradandó élményekkel gazdagítottuk egymást.

És egye meg az óriáskígyó Field bácsi elefántját is. Field bácsi elárulta nekünk a forgatókönyvírás végső titkát, de ha találtunk egy olyan témát, amit nagyon szeretünk, akkor felejtsük el a Field féle görbéket. Avagy úgy is mondhatnánk, hogy ha forgatókönyvírás közben eszünkbe sem jutnak Field bácsi rajzai, akkor tudhatjuk, hogy megtaláltuk az igazit. És bárhogyan is alakuljon a mi görbénk, és bárki bármit mond, akkor is tudni fogjuk, hogy a mi görbénk az igazi, mert az őszinte és szívből jön.


Persze felvetődik a kérdés, hogy ha ennyire haszontalan állatok ezek az elefántok, akkor mégis miért van az, hogy oly sokan hivatkoznak rájuk?

Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. A fölnőttek nagyon sokszor tesznek olyan dolgokat, amelyek nem őszinték és nem szívből jönnek. Pénzért sok mindenre rá lehet venni őket, és közben még arra is hajlandóak, hogy őszinteséget hazudjanak. Így hát előfordulhat, hogy a megrendelő bácsi odamegy az író bácsihoz és azt mondja neki:
- Itt a téma és itt a pénz, írsz belőle egy 120 oldalas forgatókönyvet?
És az író ír. És mindketten úgy tesznek mintha nagyon őszinték lennének, de tudják, hogy a görbék nem szívből jönnek, ezért a megrendelő bácsi előveszi a Field-féle grafikont, és imigyen szól:
- Ez a tetőpont a 119. oldalon még nem tökéletes. És a feloldás lehetne 2 oldallal hosszabb?

A fölnőttek néha még szerelmet is próbálnak vásárolni pénzzel. Persze amit ilyenkor kapnak, az már nem szerelem. Marad hát a szigorúan időzített grafikon, és a lejárt idő után felhangzó obligát kérdés:
- Na mi van, még nem vagy kész?

Valami bűzlik Zombiában

Időről időre megnézek egy zombifilmet, hogy lépést tartsak a korral amiben élünk. A filmesek tudják, hogy félelmetes ellenfelet kell kreálni, így hát kitalálták a zombit, azt az ellenfelet, akit meg sem lehet ölni – hisz már úgyis halott, és nem lehet leállítani hagyományos módszerekkel, csak valami nagyon bonyolult hókuszpókusszal, vagy még úgy sem.

Szerencsére a Legenda vagyok film zombijai nem halottak, csak betegek szegények és "normálisan" reagálnak a golyóra – de azért ez a film sem tudta feledtetni velem a műfaj legendás butaságát. A komputer-grafikával előállított zombik minősége ugyan hagy némi kívánnivalót, de az biztos, hogy ha éjszaka az utcasarkon elém ugrana vicsorogva egy hasonló kinézetű zombi, akkor nem az lenne az első gondolatom, hogy "Uramisten, milyen szar grafika!"

Van az a játék, amikor emberek fel vannak sorakozva, és a sor egyik végén valaki súg valamit a mellette levő fülébe, ez pedig továbbadja a következőnek, és így tovább, míg elér az üzenet a legutolsóhoz. A sugdolózás közben pár szó eltűnik vagy hozzáadódik, esetleg átalakul, így végül nagy derültség közepette össze lehet hasonlítani a kiinduló frázis és annak utolsó – általában értelmetlen változata közötti különbséget.

Ugyanezt a játékot játszották el a film alkotói. 1954-ben Richard Matheson írt egy regényt I Am Legend címmel. Itt zombik helyett vámpírok voltak, és volt füle és farka a történetnek. 1964-ben megfilmesítették a regényt The Last Man on Earth címmel. 1971-ben megszületett a The Omega Man című remake. 2007-ben a kör bezárult – visszatértünk az "I Am Legend" címhez, de a történetnek kissé hibádzik a füle és a farka.

A világvége egyik kedvenc témám, ezért okulásképpen kivonatolom, hogy miért rúgtak volna ki engem páros lábbal Hollywoodból, ha én követtem volna el ezt a forgatókönyvet (ha meg akarod nézni a filmet, akkor itt kell abbahagynod az olvasást).

2009-ben kezdünk: Dr. Alice Krippin (Emma Thompson) bejelenti a TV híradóban, hogy megtalálták a rák ellenszerét egy jó irányba mutált vírus képében. Dr. Krippin plasztikus hasonlattal magyarázza felfedezésének lényegét: egy rossz ember egy nagyon gyors autóban hatalmas károkat tud okozni, de ha kicseréljük az autóban a rossz embert egy rendőrre, akkor mindjárt megváltozik a kép.

És valóban változik a kép: 2012 szeptemberében New Yorkban vagyunk. Robert Neville (Will Smith), az ex-katonaorvos egy piros sportautóban száguldozik a kihalt, és bozóttal benőtt New York-i utcákon. Neville útitársa egy Samantha névre hallgató német juhász kutya. Elgondolkodom, hogy ez a kombináció vajon jó vagy rossz vírust szimbolizál, de nincs sok idő mélázgatni, mert Neville megpillant egy legelésző őzcsordát, és üldözőbe veszi őket. Megkapó szürrealista képsorozat, kíváncsian várjuk a magyarázatot.

Lassan kiderül, hogy a Krippen vírus rossz irányba mutálódott, közvetlen érintkezéssel és légi úton is terjedt és nagyon rövid idő alatt mindenkit megfertőzött. Az emberiség nagy része azonnal meghalt, a többiek agresszív zombivá változtak és éjszakai életet élnek – mivel nem bírják a napfényt. Az emberiség elhanyagolhatóan kis része immúnis volt a vírusra, de őket mind megették a zombik – az imént említett Neville kivételével. Samantha kutya a levegőben terjedő vírusra immúnis, és mostanáig sikerült elkerülnie a direkt kontaktust a zombikkal. Az őzek és az oroszlánok... nos, a logika azt követelné, hogy eledelként vagy zombiként végezzék, így hát őket nem sikerült megfejtenem. Tekintsük őket a díszlet részeinek :))

Neville visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy a 2009 karácsonyán kitörő fertőzés miatt Manhattant a hadsereg szigorú karantén alá veszi, mivel itt van a gócpont (Ground Zero) – és lebombázza a szigetre vezető hidakat. Neville-nek sikerül a feleségét és lányát feltennie az utolsó helikopterek egyikére, de a helikopter balesetet szenved.

Napnyugtára Neville hazamegy, a lépcsőfeljárót lelocsolja valamilyen fertőtlenítőszerrel – feltehetőleg azért, hogy elrejtse a szagokat a zombik elől és alaposan bezárkózik (házi feladat: próbáljuk meg kitalálni vajon hogyan tüntette el Neville a házhoz vezető nyomokat télen a hóban?)

A ház áramellátását a konyhapult alatt lévő három Honda generátor szolgáltatja. Neville a folyóvíz és csatornázás problémáját is megoldotta valahogy – még a kutya fürösztésére is jut víz. Az üzemanyagot elhagyatott benzinkutakból szerzi – kézzel működtetett pumpával (én Neville helyében szereztem volna egy nagy tartálykocsit, amit leparkoltam volna a ház közelébe, így elég lett volna megnyitni a tartály csapját – de én nem vagyok egy nagyonokos tudós :)). Azt sem árt tudni – ha netalán Neville-hez hasonló helyzetbe kerülnénk – akkor mielőbb tartósítsuk a benzint. Konzerváns nélkül a benzin csak néhány hónapig használható robbanómotorban – ezért ha szeretnénk még pár évig autókázni, akkor érdemes stabilizátort keverni a benzinhez, különben csak fűtésre lesz jó.

A ház alagsorában egy laboratórium van berendezve – Neville itt próbálja megtalálni a vírus ellenszerét. Erőfeszítéseit halvány reménysugár honorálja: a 6-os kalitkában a fertőzött patkány agresszivitása csökken – így hát kezdődhetnek az emberkísérletek.

Másnap ellátogat a kedvenc videotékájába, kikölcsönöz egy filmet és elbeszélget az általa felállított próbababákkal. Ezek után elmegy egy apartmanba rekvirálni. Mindig új apartmanba megy, összeszed pár konzervet, aztán el. Emberi maradványoknak se híre, se hamva.

Van egy folyamatos rádióadása, amelyben túlélőket keres, és arra kéri őket, hogy jöjjenek Manhattan déli kikötőjébe, mert ő ott lesz minden délben – "amikor a nap legmagasabban van az égen" – és várja a nagy találkozást. Az adást az "összes AM frekvencián" sugározza. Elég felelőtlen dolog az "összes" frekvencián sugározni, mert amellett, hogy megvalósíthatatlan, azonfelül már 1 középhullámú frekvencia fenntartása is elég energiaigényes. A fogyasztás elérheti az 1 MW-ot és legalább 200 méteres antennára van szüksége, ha azt akarja, hogy a szomszéd államban is meghallják. Nagyon sok benzint kell pumpálnia ahhoz, hogy 1 frekvenciát folyamatosan fenntartson. Persze, az sem lenne butaság, ha feladná ezt a macsó stílust, hogy ő csak sugároz. Néha ő is belehallgathatna az éterbe, hátha vannak még olyan túlélők, akik rádiójeleket sugároznak.
Folyamatosan megy a szöveg, hogy "gyertek ide hozzám, mert én majd megvédelek, kaját és szállást is biztosítok”. Ha valaki túlélte 3 évig a zombikat, van rádiója és a lebombázott hidak ellenére eljut Manhattan-be, akkor az tud vigyázni magára. Szerintem.

Újabb szürreális képsorozat: iroda a déli kikötőben – a szabad ég alatt, íróasztallal, notebookkal, mobil telefonnak látszó tárggyal – és kilátással a lebombázott hidakra. Utána egy kis golfozás egy bedöglött anyahajón levő repülőnek a szárnyán.

Újabb szarvasüldözés következik a kihalt városban, ezúttal gyalogosan. A szarvas befut egy sötét épületbe. A kutya utána. Neville pedig a kutyája után. A szarvast elkapja egy zombi, de Sam és Neville szerencsésen megmenekülnek. Ezután Neville csapdát állít és elfog egy női zombit a kísérletei folytatására. Egy hím zombit érzékenyen érint társának elvesztése, pár pillanatra még a világosba is kimegy a párja után, ami azért jó, mert megpörkölődik a pofája, és a későbbiekben meg tudjuk különböztetni a többiektől.

A zombi nő megkapja a kísérleti szérumot, Neville vár 20 másodpercet, látja, hogy a nő még mindig zombi, így hát megállapítja, hogy a szer hatástalan az emberekre. Másnap Neville autózik a városban, és észreveszi, hogy az általa Fred-nek nevezett próbababa elment a videotéka elől egy másik helyre. Azt hiszi, hogy begolyózott, elkezd lövöldözni, lelövi a próbababát, aki mintha mozogna, de amikor oda megy melléje, akkor beleesik a Pörkölt Pofájú zombi által felállított ugyanolyan csapdába, mint amilyennel ő szokott zombikat fogni.


Neville beveri a fejét és elveszíti az eszméletét. Alkonyat előtt magához tér. Ekkor kiszabadítja magát a csapdából, de a Pörkölt Pofájú ráuszítja a zombi kutyákat. Sam megvédelmezi a gazdáját, Neville lelövi a zombi kutyákat és elmenekülnek. Sam megsérül a harc közben és elkapja a kórságot. Amikor kezd zombi-kutyává változni, akkor Neville megfojtja.

Neville feladja a kilátástalan túlélőharcot, és az öngyilkosság egy olyan kellemetlen ámbár gyakorlatias formáját választja amivel megbosszulhatja hűséges kutyájának a halálát. Éjszaka visszamegy a zombifészekhez és autós ámokfutásba kezd. Sok zombit elüt, de a túlerő végül győz, felborítják a terepjáróját, vicsorogva közelít feléje a Pörkölt Pofájú, és már csak a csoda segíthet...

Csodák pedig vannak. Neville meleg családi légkörben ébred. A tévében Shreck megy, a konyhában Anna (Alice Braga) tojásrántottát készített, a kisfiú Ethan már reggelizik. Anna a világ legtermészetesebb hangján bejelenti, hogy a kisfiúval Vermont állam Bethel nevű településébe tartanak – a túlélő kolóniába. Maryland államban voltak, amikor meghallották a rádióadást, ezért útba ejtették New Yorkot. Anna brazil származású, a járvány kitörésekor egy Sao Paolo-i vöröskeresztes hajón volt, de a hajót szétszedték a menekülők. Öten indultak neki az útnak, de az "éjkeresők" elkapták a többieket.



Neville évek óta vágyott egy társra akivel válthatna pár szót, most azonban, hogy került beszélgetőpartner, nagyon furcsa dialógusokat hallunk – mint például a gyerekszobában midőn Anna megpillantja Neville lányának egy fényképét:

– Hogy hívják? – kérdi Anna.
– Marley... – válaszolja Neville elgondolkozva – Marley-nak hívták.
– Szép név.
– Igen, Bob Marley-ról neveztük el.
– Kiről?
– Az énekes.
– Damien?
– Az apja.
– ...? – Anna az emlékeiben kutat.
– Az apja – ismétli Neville hitetlenkedve.
– ...? – Annának még mindig nem rémlik.
– Az apja – mondja határozottan Neville.
– Nnnem – rázza a fejét Anna.
– ## I shut the sheriff ## – próbálja énekelni Neville.
– ...?
– ## But I didn't shoot no deputy ##
– ...?
– ## Oh no! Oh! ##
– ...? – Anna nevetésbe tör ki a fals éneklés hatására.

Úgy tűnik Annának vannak hiányosságai a reggae zene terén, de ezt bőven ellensúlyozzák egyéb képességei – amint ez kiderül az este folyamán, amikor Neville húzza le a redőnyöket éjszakára.

– Jöjjön velünk Neville – Anna próbál lépést tartani a sántikáló Nevillel – A kolóniára.
– Nincs kolónia, Anna – válaszolja Neville, és újabb redőnyt húz be – Minden csak úgy összeomlott, nem volt evakuációs terv...
– Téved. Van egy kolónia. Tudom, rendben?
– Honnan tudja, Anna? – kérdi Neville és lehúzza az utolsó redőnyt.
– Csak úgy tudom.
– Honnan? Úgy értem honnan tudhatná? Hogy lehetne ezt tudni?
– Isten mondta nekem. – Neville hitetlenkedve néz, de Anna folytatja – Van egy terve.
– Isten mondta magának.
– Igen.
– AZ ISTEN?
– Igen – válaszolja Anna átszellemülten – Tudom ez hogyan hangzik.
– Őrültségnek hangzik.
– De valami azt súgta, kapcsoljam be a rádiót. Valami azt súgta jöjjek ide.
– A hangom a rádióban mondta, hogy jöjjön ide, Anna.
– Megpróbálta megölni magát tegnap éjjel, ugye?
– Anna...
– Én pedig épp időben érkeztem, hogy megmentsem az életét. Azt hiszi ez véletlen?
– Kérem hagyja abba.
– Okkal küldtek ide engem.
– Nem érti?
– A világ csendesebb most. Csak hallgatnia kell. Ha odafigyel – folytatja Anna átszellemülten – meghallhatja Isten tervét.
– Isten terve...
– Igen.
– Rendben. Hadd meséljek magának Isten tervéről. 6 milliárd ember élt a Földön amikor kitört a járvány. A Krippin vírus az emberek 90%-át megölte. Az 5,4 milliárd ember. Halott. Összetörve és kivérezve. Az 1%-nál kisebb immunitás következtében csak 12 millió egészséges ember maradt, mint maga, én vagy Ethan. A maradék 588 millió átalakult szörnyeteggé, és amikor éhezni kezdtek, akkor megöltek és megettek mindenkit. Mindenkit! Minden egyes ember, akit maga vagy én valaha is ismertünk – az halott! Halott! Nincs Isten! Nincs Isten!

Neville vezető virológus létére eléggé hadilábon áll a számokkal. Már a kiinduló adat is rossz, hiszen már most 2008-ban is több mint 6,6 milliárd ember él a Földön. Mondhatnánk azt is, hogy Neville csak körülbelüli számokkal dolgozik, de az mégsem lehet, mert utána meg 588 milliót emleget. A 12 millió túlélő említése kissé bizarr, hiszen a nagy kavarodásban aligha rendezhettek a túlélők népszámlálást. Neville legfeljebb az immunitási százalékot tudja megbecsülni, amit meg is tesz, azt mondja, hogy "1%-nál kisebb", de ha utánaszámolunk, akkor kiderül, hogy az "1%-nál kisebb" érték az pontosan 0,2%.

Én is kezdem úgy érezni, hogy nincs Isten, ha lenne, akkor biztos nem engedte volna, hogy ilyen összevisszaságot mondjon Neville egy hollywoodi szuperprodukcióban. Isten helyében én a következőképpen zártam volna le az előbbi párbeszédet:

– Rendben. Hadd meséljek Isten tervéről. A te Istened az emberek 90%-át megölte. 6 milliárd embert ölt meg a Krippin vírus. A vérereik elpattantak és elvéreztek. A te Istened mintegy 600 millió embert átalakított vérengző fenevaddá, éjszakai zombivá – vagy éjkeresővé, ahogyan te nevezed őket. Az Istened csak az emberiség 0,1%-ának biztosított immunitást. Csupán 6 millió egészséges embert hagyott életben. És miért hagyta meg őket? Azért, hogy lássa amint felfalják őket egytől-egyig a vérengző zombik? Ez lenne a te jóságos Istened?
– 6, 6, 6 – mondja Anna lassan egymásután a számokat - Számomra ez inkább a Sátán művének tűnik...
– A Sátáné? – szakítja félbe Neville – Most már a Sátánra is hallgatsz, nem csak Istenre?
– Nem én vagyok az aki a Sátánra hallgat... Nem én akartam öngyilkos lenni...

No de térjünk vissza a filmhez, mert Isten megint büntet: zaj hallatszik, és támadnak a zombik.

Amikor Anna megmentette Neville-t, akkor elég volt felkapcsolni az autójának fényszóróit ahhoz, hogy szétrebbenjenek a zombik, most azonban hiába kapcsolja fel Neville a hatalmas teljesítményű spotlámpákat, hiába robbant fel hatalmas bombákat a ház körül, a zombik csak jönnek, csak jönnek...



Mindhárman lemenekülnek a laboratóriumba és észreveszik, hogy a kísérleti-zombinő gyógyulófélben van. A zombik követik őket, és már csak egy üvegajtó van közöttük. Előkerül a Pörkölt Pofájú, és megnövekedett intelligenciájának jeléül a fejét használja a plexiüveg betörésére – a szó szoros értelmében. Az üvegajtón repedések jelennek meg. A nagy zaj ellenére Neville meghallja a Hangot. Annát és Ethant elrejti egy kandallóba, a zombi nőtől vért vesz, és odaadja Annának, mondván, hogy most már érti a küldetését, most már ő is hallja a Hangot. Neville becsukja a kandalló ajtaját, elővesz egy kézigránátot, és jól felrobbantja magát és az összes zombit.



Anna megérkezik a kolóniába, átadja az üvegcsét az ellenanyaggal és Robert Neville-ből legenda lesz.

FADE OUT

Valami bűzlik Zombiában. Azzal persze nem kötözködök, hogy ilyen Krippen vírus elméletileg sem létezhet. Ezt elfogadtam, mert ez a zombifilmek velejárója, ezt úgyis lenyomják a torkomon, hiszen a félelmetes ellenfelet elő kell állítani valahogy. Az ezután következő zagyvaság nagy részét viszont kezelni lehetett volna script szinten. És a kutyát is lehetett volna kezelni. Miféle dolog az, hogy megbetegszik az egyetlen társam – a hűséges kutyám – és ahelyett, hogy meggyógyítanám a kísérleti szérummal – ahelyett megölöm? A nézők pedig könnyeket ontanak, hogy jaj szegény kutya meghalt. Dehogy halt meg. Megölték. Neville belefojtotta a szuszt. Vagy a forgatókönyvíró.

Neville-t az életszeretete vezérli, társra vágyik, többször is kijelenti, hogy az ő feladata az ellenszer előállítása, de cselekedetei ezzel épp ellentétesek: miután elteszi láb alól a kutyáját, utána öngyilkos akar lenni, és a film végére végére sikerül is végeznie magával. A főhős halála nem szükségszerű – inkább rajzfilmszerű: a zombik támadásakor felrobbant sok nagy bombát, de nem történik semmi, a végén felrobbant egy kis kézigránátot, és mindenki elpusztul – a kémcsőt szorongató Anna és a kisfiú kivételével. Apropó kémcső: ha én túlélő emberiség lennék, akkor sokkal jobban örvendtem volna Neville feljegyzéseinek az ellenanyag előállításáról semmint egy zombivérrel fertőzött mintának.

Anna egy két lábon járó természetfölötti csoda. Brazíliából származik, ismeri Damien Marley reggae énekest és nem ismeri Damien apját, a legendás Bob Marley-t ???

Anna közvetlen kapcsolatban van a felsőbb hatalmakkal. Azt mondta neki az Isten, hogy Vermont állam Bethel településében van egy kolónia, és Anna ezt azért hallja olyan tisztán, mert kevés az ember, kevesebben zaklatják az Istent és a csendben könnyebben kivehetők az égi hangok.

Ezt meg tudom magyarázni. Isten megteremtette Ádámot és Évát, és mivel akkor még nagyon kevés ember volt, ezért egész jól értették egymást, és tisztán hallották, amint mondá nékik az Úr: "Szaporodjatok és sokasodjatok!”. És elkezdtek szaporodni. És sokasodni. És egyre többen lettek. És látá az Úr, hogy ez jó. Hanem aztán amikor túlságosan elszaporodtak az emberek, és látá az Úr, hogy ez így nem mehet tovább, akkor imigyen szólt vala: "Most már elegen vagytok, lazítsatok egy kicsit!”. Igen ám, de már olyan sok ember volt a Földön, hogy a nagy zaj miatt senki sem hallotta az Úr szavát – ezért minden vallás vezetője továbbra is a régi üzenetet ismételgette: "Szaporodjatok és sokasodjatok”. És látá az Úr, hogy az emberiség rákfenéjére egyetlen megoldás maradt vala: az Krippen vírus.

Anna hajóját szétszedik Brazíliában, így valószínűleg szárazföldi úton indul Északra. Az Amazonas őserdein és a Kolumbiai őserdőkön még zombik nélkül sem lehet áthatolni, de Annának ez sikerült. Egy láthatatlan kéz áthelyezte őt Maryland államba, és egy hang azt mondta neki, hogy kapcsolja be a rádiót. Aztán egy láthatatlan kéz odavitte Manhattan-be, épp időben, hogy megmenthesse Neville-t.

Így zajlanak a dolgok ebben az Isten által teremtett furcsa zombivilágban.

A fentiek ellenére bátorkodom javasolni a film megtekintését. Gyönyörű szürreális képsorokat láthatunk a kihalt New Yorkról. Will Smith és Alice Braga színészi játéka pedig annyira jó, hogy sikerül feledtetniük a dialógusok abszurditásait. Ha ez egy kis költségvetésű film lenne, akkor egyszerűen azt mondanánk, hogy micsoda idióta párbeszéd, de a 150 millió dolláros befektetés megtette a hatását – most azt mondjuk: milyen szürreális párbeszéd :))

Tanulság: ha gyenge a forgatókönyved, toldd meg egy rakás pénzzel.

Csak vicceltem. Nyilvánvaló, hogy itt fordítva zajlottak le az események. Volt egy rakás pénz, és ehhez próbáltak írni egy forgatókönyvet. Lehet, hogy így néz ki a forgatókönyvírók figyelmeztető sztrájkja?

Az eredeti történet a vámpír-legendára keresett magyarázatot. A regényben a vírus mindenkit vámpírszerű lénnyé alakít – Neville kivételével. A vámpírok nappal mozdulatlanságba merevednek, és ekkor jön el Neville ideje – elkezd öldökölni. A vámpírok között pedig kezd terjengeni egy legenda, miszerint van egy lény aki nappal is tud mozogni, és meg tudja ölni őket. Igaz, hogy így logikusabb a legenda?

Attól tartok, hogy ha Bob Marley megtudja, hogy milyen nyakatekert módon használták őt ebben a legendás filmben, akkor felkel halottaiból és zombiként jön vissza, hogy mindezt megbosszulja. Harcát az életre kelt próbababák fogják segíteni...

Lapzárta után érkezett az alternatív befejezés. Az sem lett volna jobb:

Bedobtam a törülközőt

A legutóbbi filmírás találkozón felvetődött, hogy jó lenne lefordítani magyarra Terry Rossio forgatókönyvírásról szóló cikkeit.

Bevállaltam a 34. leckét. A fordítás első fele felkerült ide a blogra, de a webmaster@wordplayer.com címről egy Annie nevű hölgy felhívta a figyelmemet az apróbetűs részre, miszerint max. 1 paragrafust lehet szabadon felhasználni, efölött írásos engedélyre van szükségem.

Engedélyt kértem, választ nem kaptam, és a napok múlásával ennek egyre csökken a valószínűsége.

A cikk mondanivalója: gondold meg jól, hogy forgatókönyvíró
akarsz-e lenni.
A kedvenc paragrafusom:

Néhány hete az autópályán vezettem, amikor egyszer csak kilépett az útra egy nagy kutya, egy dán dog. Épp hogy elkerültem, és amint elhaladtam mellette, sikerült elkapnom a pillantását. El volt tévedve szegény, zavarodottnak látszott, és valamilyen ismeretlen okból a túloldalra koncentrált, azzal az elhatározással, hogy átkeljen az úton, megfeledkezvén a körülötte száguldó autókról. A visszapillantó tükörben még láttam, amint néhány bátortalan lépés után nagyot koppant a koponyája egy kamionon. A teste többször is megperdült a levegőben, mielőtt földet ért volna.
Borzalmas volt. És nagyon szomorú.

kattints, ha kedves az életed :)